AJÁNLÓ
 
09:20
2013. 01. 15.
Greenwich és Deptford két szomszédos városrész Kelet-Londonban, a Temze partján. Greenwich...
A bejegyzés folyatódik
 
09:20
2013. 01. 15.
Marx kezdte, Ho Si Minh pedig egyike volt, aki folytatta - de aki nélkül nincs kommunizmus,...
A bejegyzés folyatódik
 
09:20
2013. 01. 15.
Furcsa belegondolni, de az imperialista Anglia fővárosa valójában a kommunizmus spirituális...
A bejegyzés folyatódik
 
09:20
2013. 01. 15.
Camden! Amikor még a kilencvenes években, egyetemista koromban járkáltam Londonba, első...
A bejegyzés folyatódik
 
09:20
2013. 01. 15.
Egész Kensington egyik legkisebb, legeldugottabb és legjelentéktelenebb utcácskája a...
A bejegyzés folyatódik
Impresszum Help Sales ÁSZF Panaszkezelés DSA

A turista Haynaut felismerik és jól elverik

1 Komment
0 Reblog

Nem tudom, ki hogy van vele, nekem a Bankside, vagyis a Borough és a London Bridge környéke a kedvenc helyem a városban. (Közigazgatásilag persze lehet, hogy ez két külön rész, de nálam egybetartoznak.). Itt kezdődött minden, az első hidat még a rómaiak emelték és már a Tudor-korban is ide járt mindenki szórakozni.

A London-híd mai formájában eléggé semmilyen, de nem mindig így nézett ki. A középkorban például tele volt boltokkal és lakóházakkal, jobb történelmi filmekben - legalább egy pillanat erejéig - mindig mutatják az épületektől roskadó átjárót. (Mint például a Nőies játékokban, a fenti trailerben 0:18-nál látható. Bár mondjuk az pont nem annyira jó film). Ezt lebontották és 1831-ben átadtak helyette egy újat. Aztán megépült a Tower-híd és az lett a sztár, és sokan azt hitték, valójában azt hívják London-hídnak. (Mert a város jelképe, ugye). Így volt vele Robert Paxton McCulloch amerikai üzletember is. Amikor a London Bridge már elavultnak tűnt, és mindenképpen újat kellett építeni, a város felajánlotta eladásra. A milliomos le is csapott az ajánlatra, mert azt hitte a Tower-hidat veszi meg. Hát így járt! Két és félmillió dollárt fizetett érte. A régi London-hidat szétszedték, Amerikába vitték, azóta az arizonai Lake Havasu City dísze.

A Borough elsősorban élelmiszerpiacáról híres, ide járnak a híres tévészakácsok is meg mindenféle nevezetes emberek. Régebben pedig erre volt a középkori szórakozó negyed. A Temze túlpartjára már nem vonatkoztak a City szigorú szabályai, itt buliztak a londoniak. Rose színház, Globe színház, Swan színház, medve-kutya, bika-kutya viadalok, kocsmák és bordélyházak: a déli parton ment a parti ezerrel.

A piac melletti Park Streeten állt egykoron az Anchor sörfőzde, a korszak legnagyobb alkoholüzeme (330 ezer hordó 1815-ben), aminek Bismarck, Garibaldi és III. Napoleon is csodájára járt. 1850-ben szintén volt egy híres vendégük - címlapra is került a látogatás.

Miután Haynau 1849-ben elvégezte a piszkos munkát és már nem volt rá szükség – sőt, elég terhes volt a mészáros jelenléte a Habsburg Birodalomnak - érdemei elismerése mellett gyorsan nyugdíjazták. És elküldték kicsit világot látni, addig sincs otthon. A tábornok 1850 augusztusában érkezett Londonba. Pedig voltak, akik szóltak, jobb, ha oda nem megy. Kegyetlenkedései miatt közutálatnak örvendett az angoloknál.

Különösen az verte ki a biztosítékot, hogy 1849 augusztusában Ruszkabányán megvesszőztetett egy nőt, Maderspach Károlynét, aki honvédtiszteket szállásolt el. (Mindezt a piactéren, ruháit letépve. Szerencsétlen férje öngyilkos lett szégyenében, mikor megtudta, mi történt). Haynau nem hallgatott a jótanácsra, Londonban még a munkások közé is bement, amikor felkereste a híres sörfőzdét. Azok meg felismerték az „asszonykorbácsoló hiénát”.

Egyesek szerint híres bajusza buktatta le, más források úgy tudják, valaki kileste a nevét, amikor beírta a vendégkönyvbe. Fentről rádobtak egy köteg szalmát, meg némi trágyát, ez volt a jel – aztán lapátokkal, seprűkkel jól elverték. Még bajszát is megcibálták. Haynau a közeli George Innbe menekült, és egy kukában bújt el. Innen is kirángatták, végül a fogadó egyik szobájában barikádozta el magát. A kiérkező rendőrök az ablakon át húzták ki és vitték rögtön csónakkal a túlpartra. Órákkal később már dal is született róla, melynek lényege röviden annyi, hogy Haynau menjen csak a torykhoz, parádézzon a West Enden, de a Bankside és a George környékén jobb ha nem mutatkozik. Az Illustrated London News hamarosan címlapon hozta a „nemzetközi incidenst”. A királynő unszolására pedig Lord Palmerston külügyminiszter kért elnézést az osztrákoktól. A sörgyár viszont nem büntette meg a munkásait, és Haynau nevét kihúzták a vendégkönyvből.

Ha már itt tartunk: Kossuth egy évvel később, 1851-ben érkezett Törökországból Londonba. Őt viszont ünneplő tömeg fogadta. Notting Hill-i háza falán emléktábla van, Greenwichben pedig egy utca viseli nevét.

Tábla mondjuk Haynaunak is jutott. Az Anchort 1981-ben lebontották, helyén ma lakóházak állnak. De megverésének emlékét ez a dombormű hirdeti az egykori bejáratnál.

The Market Porter, 9 Stoney Street, Borough Market, Southwark

Haynau és a sörfőzde már rég eltűnt, viszont a George Inn, ahol a tábornok elbújt, még ma is működik. Idén 337 éves, és köszöni, jól van. Vagyis, tulajdonképpen még idősebb, már VIII. Henrik korában is létezett, csak az eredeti kocsma leégett. Pedig ott még Shakespeare és csapata is ivott (közel volt a Globe színház). Később meg Dickens, persze, említi is Kis Dorrit című regényében.

Amikor még csak a London-hídon át vezetett út a Citybe, erre jártak a postakocsik és delizsánszok – a George Inn mindenkinek útba esett. A fogadóban enni, inni, megszállni és lovat patkoltatni is lehetett. Aztán megjelentek a vonatok és befellegzett a gyorskocsiknak meg az ilyen helyeknek. Furcsa mód, a George mégis pont a vasútnak köszönhette, hogy nem bontották le – a Great Northern Railway társaság vette meg és használta az épületet raktárként. London egyetlen fennmaradt galériás fogadója 1937 óta műemlék és a National Trust kezelésében van.

Vagy ott van a The Globe, ami mindkét Bridget Jones-filmben szerepelt. A kocsma fölött lakik Renée Zellweger (mármint nem igaziból, csak a moziban). Korábban pedig az 1992-es Kék jég című Michael Caine-filmben volt látható, előtte pedig az 1951-es Pool of Londonban. 1872-ben épült neogótikus stílusban, és egykor nagyszerűen nézhetett ki, ma már alig lehet észrevenni, annyira körbe van építve. Amikor nyitott, még úgy hitték, ezen a helyen állt Shakespeare híres színháza, innen a név. Aztán kiderült, hogy nem, pár száz méterrel arrébb volt.

Szóval, lehet menni a George-ba vagy a Globe-ba. Vagy az Anchorba, a Bunch Of Grapesbe, a Royal Oakba, esetleg a Barrowboy and Bankerbe. Csak éppen van tőlük jobb hely is.

A Borough piac melletti Market Porter. Hogy miért jobb? Nem is tudom, nehéz megfogalmazni, inkább csak így érzem. Mert tényleg semmi különös, annyira nem csinos, történelmi múlttal, híres emberekkel sem dicsekedhet. Viszont nagyon jó hangulata van, egyszerűen jó itt ücsörögni, olvasgatni, az ablakon át a piacot bámulni, vagy csak úgy semmit se csinálni.

Persze a hely az ale-jei miatt híres. Itt tényleg mindennap sörfesztivál van, folyamatosan változik a kínálat és mindig jó a minőség. Még a fal is söralátétekkel van dekorálva, persze mind olyan, hogy egyikről sem hallottál még – Anchor Street Porter, Raven Ale, Tower Mild, Hampshire Rose, Indian Summer Spiced Ale meg társaik. De nem árt jó időben menni, mert délután öttől már nem nagyon lehet beférni. Jönnek a sörturisták, ale-elitisták, meg munkaidő végeztével az elegáns city-yuppiek az office-ból. Nincs kerthelyiség, csak a pub előtt lehet cigizni, van, amikor már szalagkordonnal kerítik el a kinti részt, hogy ne blokkolják az egész utcát a vendégek.

A Market Porter nem csak a jó sörökre, de a hajnali madarakra is szakosodik. Van pár ilyen hely Londonban. A Punch Tavern a Fleet Streeten szintén korán nyit. Régebben itt volt a brit sajtó központja, a kocsma az estéket bent töltő újságírókat szolgálta ki. A szerkesztőségek már rég eltűntek a Fleet Streetről, de a hagyomány megmaradt. A Smithfield piac melletti Hope-ban pedig a húsosok ihatnak, ha már lepakolták az árut. A Porter hajnali kuncsaftjai szintén piacosok, áruszállítók, takarítók, biztonságiak. Reggel hattól vannak nyitva kilencig, aztán déltől megint estig. Az igazi London élményhez ezt is ki kell próbálni.

Hát bizony, hajnalban egész más a klientúra. Nőket nem látni, ahogy rózsaszín inges szürke zakókat sem. Nike-kapucnik, North Face-széldzsekik beszélgetnek overálokkal és láthatósági mellényekkel. És biztos mindenkit Trevornak, Dave-nek vagy Darrennek hívnak. A díjnyertes alekre rá se néz senki, csak a Foster’s meg a Guinness csap dolgozik. Kávéscsészét vagy reggeli maradékot sem látok az asztalokon. Persze mindenki társaságban vezet le, csak én vagyok egyedül. A pultnál kardigános öreg szivar magyaráz valamit egy ifjoncnak, aki csillogó szemekkel hallgatja. Ki tudja, tán az 1972-es nagy sztrájkról van szó. Az aláfestő zene is tökéletes. A Town Called Malice, Oliver’s Army, Ghost Town, Come On Eileen, Madness, Simply Red és Status Quo – mintha egy best of Thatcher-évek parti lenne. Még nyolckor sem akar senki hazamenni, mindig más áll fel az asztaltól és hoz egy újabb kört a többieknek. Kint meg hordják a kenyeret a pékségbe, és jéggel töltik fel a halpultot.

Fél kilenckor van az utolsó rendelés. Amikor a citysek már végeztek a fogmosással és épp a nyakkendőjüket igazítják.


Kövesd a Victorianát a Facebookon is!



victoriana

blogavatar

Kultúra, történelem, kocsma és popzene Londonban. Ez a Victoriana.

Facebook

Követők

puskar victoriana Fábián Titusz luckygirl

Hirdetés